Bibó István 1948 tavaszán esszét publikált a Válaszban Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem címmel. Ennek a hamis realisták-túlfeszült lényeglátók szembeállítása Szekfű Gyula nagymagyar-kismagyar út és Németh László mélymagyar-hígmagyar-jöttmagyar konstrukcióinak az át-és újraértelmezése volt. S bár a nyelvezet metaforikus volt, a művelet eredménye racionális: kilépett a nemzetkarakterológiai diskurzusból, szakított a parasztromantika, a nemzeti alkat, a nemzeti tudomány és a nemzeti ontológia jegyében, a nemzeti öncélúság nyelvén értelmezett – esszencialista témáival, érveivel, előfeltevéseivel, és nyelvezetével. Úgy, hogy közben kiszabadította Németh László (tapintatosan bírált és racionalizált) kontraszelekció-koncepcióját az asszimiláció körüli viták hálójából, és újraértelmezte, feldolgozta, valamint meghaladta azt. A leginkább viszont azzal vitatkozott, amivel kismagyar szellemi elődei (édesapja, Szabó Dezső és Németh László) : Szekfű Gyulának a történelmi Magyaro