A szerző öt nemzetközi (J. S. Bach, W. A. Mozart, L. van Beethoven, R. Wagner, G. Verdi) és öt nagy magyar (Erkel Ferenc, Liszt Ferenc, Dohnányi Ernő, Bartók Béla, Kodály Zoltán) zeneszerző-géniusz családfaelemzése alapján kutatta a zeneszerzői géniuszság gyökereit. E kivételes tehetség korai jelentkezése („csodagyermekek”) mellett a muzsikus talentumok családi halmozódása igazolja az öröklődés szerepét, amit felerősít a gyakorta muzsikusszülők közvetítette családi minta és az ő tanító tevékenységük. A muzsikusok előfordulása a családban a piramismodellnek felel meg. A nagyapáknak szép hangjuk volt, a fiaikat már taníttatták zenére, akik az unokák zenei tehetségének kibontakoztatását még inkább serkentették és így ők jelentették a csúcsot (vagyis az említett zeneszerzőket), majd az ő gyermekeikben és unokáikban, ha voltak, a zenei képesség fokozatosan visszatért a társadalmi átlaghoz. A vizsgált zeneszerzők géniuszságának alapját kivételes zenei talentumuk mellett kreativitásuk jelente