"A költő utolsó színhelye című könyv – címéből előzetesen levonható elvárásainkkal szemben – nem a József Attila-díjas irodalmár verstermésének új válogatása, hanem prózakötet. Nem is akármilyen: reprezentatív kollekciója az elmúlt évek (a könyvön átvonuló sorozat címéből citálva) jelenéseinek. Ha viszont abból indulunk ki, hogy Lászlóffy Csaba eddig utolsó versgyűjteményének (ami ráadásul iker-kötet) jellegadó darabjait képezte a Jelenés-sorozat – talán nem teljesen hiábavaló és önkényes, ha valamiféle rafinált – részben tematikai, részben nyelvhasználati – folytonosságot feltételezünk e „történetek”, a költő utolsó és utolsó előtti színhelyei között. A szövegeiben a zeneiséget és erőteljes képiséget kíméletlen pszichoanalitikus olvasatokkal keresztező Lászlóffy Csaba esetében éppen az a szinesztetikus pozíció válik fontossá (és folytonosan bejárhatóvá), ami egyszerre teremt átjárást a különböző médiumok és műfajok között, s eredményez elszigetelődést a hagyományos, konvencionális műv