Vannak költők, akik végtelenül bonyolult és egyre inkább széteső világunkat tovább bomlasztják. Nem mondatokat, gondolatokat, érzelmeket vetnek papírra, csak indulatfoszlányokat, képtöredékeket, agyonkínzott nyelvtörmeléket. Szigeti Lajosban még él a költészet szakrális hivatása. Összefoglalni a bomladozót, felülemelkedni a megtévesztő látszat köznapiságán és kimondani a dolgok mögött rejlő kimondhatatlant. Őrizve a hagyományt, a múlt halhatatlan értékeit, ugyanakkor néven nevezve az újat, otthonosan mozogva szédületes iramban fejlődő civilizációnk elképesztő vívmányai között. A kötet számtalan verse meggyőző példa arra, hogy milyen jól megférnek bennük a hagyományos természeti képek a tudomány vagy a technika legújabb felfedezéseire utaló kifejezésekkel.Ennek a szintézisnek a létrehozása ugyanakkor különleges költői technika kialakulását eredményezi. Szigeti Lajos versei általában rövidek, szűkszavúak és tele vannak frappáns csattanókkal. Az embernek néha az az érzése, hogy olvasói él