„A nagy korszak: úgy kezdődött el, hogy észre sem vettem. Egy kéz belök egy helyiségbe, amelyet nem látok. – Stai! Állj! – Valaki leveszi a szememről a vasszemüveget. Aztán a hátam mögött nagy robajjal bezárnak egy ajtót. Mozdulatlanul állok. Az ismeretlen felé vezető út célba ért.”E mondatokkal kezdődik Eginald Schlattner önéletrajzi börtönregénye, a Vörös kesztyű. A kolozsvári egyetem huszonéves hidrológia-szakos hallgatóját ’57 decemberében tartóztatta le a Securitate. Két évig tartó fogságának, eszmei útkeresésének történetét írta meg könyvében Schlattner. A végsőkig kiszolgáltatott, megkínzott fogoly a kihallgatások nyomán felidézi addigi életét a háború utáni Romániában, Erdélyben. Többek között ezek az emlékek azok, amelyek kiemelik Schlattner művét a rendszerváltás óta magyarul megjelent, hasonló témájú könyvek sorából. Nyelve barokkosan hömpölygő, egyszersmind ironikus. A szerző csepegteti az információt; történetfoszlányokból, anekdotikus mozzanatokból, mozaikkockákból építke