Csörsz István már az 1970–80-as évek ifjúsági szubkultúráinak krónikásaként olyan riportalanyokat szólaltatott meg, akiknek esélyük sem volt arra, hogy elmondhassák történetüket, véleményüket (Sírig tartsd a pofád, 1971, 1983; Elhagyott a közérzetem, 1986). 1989-ben szintén kényes témát talált: ekkor készítette el leendő 1956-os könyvének riportjait. A nyugalmazott katonák és szemtanúk ekkoriban még óvatosabban, megfontoltabban fogalmaztak, mint a rendszerváltás után. Nyoma sem volt önigazoló, hősködő vagy ideologikus megnyilatkozásoknak. A szövevényes katonai helyzetről hadászati és civil nézőpontból egyaránt árnyaltan meséltek, kerülték a túlzásokat, a találgatást vagy a készen kapott információkat. Annál erősebb a felidézett emlékek fölött érzett mély megrendülés, az áldozatok iránti részvét a Kossuth téri sortűz vagy a Rádió-ostrom tanúinak beszámolójában.A kötet főszereplője, a Don-kanyart is megjárt Solymosi János 1956-ban alezredesi rangban szolgált, s Budapest hivatalos katonai