Sok mindent elvehetnek tőlünk, az emlékeket soha. Ezekhez akkor is makacsul ragaszkodunk, amikor homályosulnak, hiszen vigasztalást adhatnak, megajándékoznak az ifjúság tünékeny varázslatával,önvizsgálatra késztetnek, jó érzéssel vagy a mulasztás szorongásával töltenek el. Régebben, ha tehettem, a Farkasréti temetőben szüleim sírjánál álldogálva beszélgettem velük, s bár nem válaszoltak kérdéseimre, éreztem jótékony, segítő jelenlétüket. Nekik köszönhetem,hogy életem állomásaira visszapillantva az a meggyőződésem:szerencsém volt, mindenütt beilleszkedtem, jól éreztem magam a bicskei cigányosztályban éppúgy, mint az egyetemen. Igazi ajándéka életemnek a családom, aggodalmasan óvó gyerekeim, unokáim,akiket én dédelgettem, ám fordult a kocka: ma már ők támogatnak. Ajándék, hogy megmaradtak barátaim, elbeszélgetünk fiatalságunkról,terveinkről – még vannak! – és természetesen a betegségeinkről. Arcok merülnek fel a múltból, kiváló íróké, művészeké, akik„megörököltek” bennünket, s akik közül