A magyar tudományosságban mostohán kezelt terület a tudománytörténet. Ezért is fontos a Nyelvészportrék kötet, amelyben Szépe György (1931–2012) 39 magyar nyelvtudóst mutat be. Az írások több mint 50 évet fognak át, mert az első 1956-ban jelent meg, az utolsó pedig 2012-ben látott napvilágot. A nagy rálátással megfestett portrék egy része ünnepi írás, amely az ünnepelt születésének valamely kerek évfordulóján hangzott el, míg a cikkek másik része olyan megemlékezés, amely a neves nyelvész halálát követően méltatásként, visszaemlékezésként látott napvilágot. A „portrék” összességéből egy olyan csodás csoportkép rajzolódik ki, amelyen a 20. század második felének majd minden jeles magyar nyelvésze rajta van. A kötetben megrajzolt személyek többnyire a szerző ismerősei, kollégái voltak, nem egy esetben hozzá közel álló kortárs vagy atyai barátok. Természetes tehát, hogy a szemelvényekből a közelmúlt nyelvtudomány-története mellett akarva-akaratlanul kirajzolódik egy portréféle magáról a s