Korábbi Költők-Gének-Titkok (2000) című könyvemben a legnagyobb magyar költők családfaelemzésére vállalkoztam, mivel – ahogy korábban már az ókori görögök felismerték – a kivételes költői tehetség korán megmutatkozik, és erre születni kell. A magyar költőgéniusz palántákból is úgy tört ki korán e tehetség, mint a láva a vulkánból. Nem volt náluk szülői ráhatás (Berzsenyi Dánielt és Petőfi Sándort inkább bántalmazták e „haszontalan” passziójukért) vagy pedagógusi segítség. A családfák értékelése arra utalt, hogy a szüleik között költő nem fordult elő, és ez vezetett az ún. gejzírmodell megfogalmazásához. A költőgéniuszok a „semmiből jönnek, az egekig szárnyalnak, majd visszatérnek a semmibe” (sokaknak gyermekük sem volt). A magyar költőgéniuszok életének megismerése azonban döbbenetes erővel igazolta szörnyű sorsukat, amely a társadalmi értetlenség és önártásuk eredőjeképpen a vártnál sokkal korábbi halálukhoz vezetett. Ők is Arany János szőlősgazdájának a példáját követték: ha már a jé