Élete nyolcadik évtizedén is túl kitartóan építgeti önmagát, Kassák nyomán a költészetét. Muszáj írni, Istent keresni, hinni. Hallgatni a kert és a vers hangjait, hogy benne van-e a lekottázhatatlan muzsika. Költészetében a szeretet zenéje is benne van. Prohászka László Máté eredetisége mélyen a lényében van, ahogy benne van a lemásolhatatlan tájban, akár Pesterzsébet, akár Gyál egy-egy külvárosi utcarészletében a hasonlíthatatlan egyszeriség. Tejútra néző teraszáról, verseinek fénye mellett tisztán látja, amit olvasói, hívei őbenne látunk: a költőnek emelkedőben arra visz az útja, amerre a becsületes szegényeké, a sokat szenvedőké, a mégis látóké, az Isten becsületében reménykedőké. Azoké, akik élik és értik a „porrá és hamuvá változó test” Sorsnak adott válaszát.