F. Horváth Anna későn lépett ki a világba. Évtizedekig hordozta magában a külvilágból őt ért benyomásokat, a saját testéből fakadó életek boldogságát és fájdalmát, a lelkét emésztő bánatokat – és ritkábban örömöket. Rejtette, gyűjtögette fájdalmait, mint évgyűrűit a fa. Minden új élmény kerített köréje egy újabb gyűrűt, egyrészt, hogy óvja, másrészt hogy fogva tartsa. Kettős kötésben élt: a kitörni és elrejtőzni kettős indíttatásában. Évtizedekig gyűltek köréje a láthatatlan gyűrűk. Fájdalmasak ezek az érzelmi ambivalenciák. F. Horváth Anna példája azt mutatja, hogy feldolgozásuk akár évtizedekig is tarthat, és csak akkor jön el a megváltó megkönnyebbülés, ha szóvá tudja formálni érzéseit, és ezeket a szavakat ki is meri vinni a világba, hogy kimondva – mintegy szómágiával – hatásukat érvényesíteni tudja. (Szepes Erika)