Nagypál István daloskönyve nem azért „rózsaszín”, mert kipirult a szerelemtől. Egyszerre tragikus és mélyen életigenlő könyv, mely a hagyomány „szópiszkaival” szennyezett létezésben keresi az esendő intimitást. És nem csak önmaga számára: a másik lény számára is, aki elválaszthatatlan attól, aki róla beszél, miközben ő az, aki tulajdonképpen a költő helyett beszél, aki befejezi a mondatait. A belső, a lélek is összetett lesz: szétválaszthatatlan és kimondhatatlan érzelmek kincseskamrája vagy éppenséggel régebbi, romlott vagy még hasznosítható ételekkel teli hűtő. A szívben bármikor kitörhet az ellenőrizhetetlen tavasz, de a szív fölött bármikor megjelenhet a rózsaszín háromszög is. És ez tragikusan „természetes”. Ebben a daloskönyvben nincs szerelmi ideológia, mert mihelyt egy érzésfoszlány vagy sejtés a vers tárgyává válik, szét is szálazódik, s olyan váratlan lebontó struktúrák nyílnak meg, amelyekkel számolni se mertünk. A változás akkor a legtragikusabb, amikor a statikusság bizton