Barna T. Attila esetében különös jelentősége van annak, hogy a nyelv metaforikusságát szóba hozzuk. Letisztult, egyszerű képei mögött ott tornyosul valami elmondhatatlan, érett, létteremtő csönd. harmóniáról, netán idllről persze szó sincs. Ezekben a tájversekben a táj, a természet nyugtalanító, zaklatott, drámai erő. Az emberlét hátborzongató otthontalansága süt a tájból. Ez a táj saját végességünkkel szembesít, ahogy önmagában kúszat bennünket tovább, az elmúlás vak horizontja felé. Barna T. Attila tájversei ezért nem egyszerű akvarellek, hanem a jelenvalólét komplex, rétegzett metaforikus burkai. Az olvasó, aki ezeket a rétegeket – kortárs Peer Gynt-ként – lehámozza, meghallgathatja a vihar centrumában pihenő csöndet. És ha a meghallottra értőn odahallgat, érzője lehet annak a szintézisnek, amelyben szerelmes és tájvers, alanyi és társadalmi motívum közt nincs különbség. Hiszen e síkok folytonos egymásba játszása maga a lét.