A Kossuth-díjas Baranyi Ferenc hatvan évvel ezelőtt, tizenhét esztendős korában láthatta először kinyomtatva a nevét egy rövid prózai írás alatt a Pest megyei Népújság 1954. július 11-i számában. Még ugyanebben az évben költőként is debütált az Evangélikus Élet hasábjain. S noha pályafutásának hat évtizede alatt számos prózai, színpadi és tudományos munkája, valamint műfordításkötete is megjelent, fő „profilja” mindvégig a líra maradt, könyveinek több mint a fele verseskötet. Ez a mostani sajátos válogatás. Az indulása óta eltelt hatvan év mindegyikénél megállunk egy-két percre, kiemelve a gazdag oeuvre-ből az adott esztendő legjellemzőbb Baranyi-versét. Az évszámok ezúttal a vers születésének az idejét jelentik. (Néhány korábbi könyvében ugyanis inkább a versek publikálásának dátuma szerepelt.)Ha végigolvassuk a könyvet, meggyőződhetünk arról, hogy a jubiláló költőt kezdettől fogva folyamatosan hevítette „korának érzeménye”. Mindig is a lelkekben zajló történelem krónikása volt – és m