„Az életet mindenestül elfogadni annyit jelent, hogy elfogadjuk a kiszámíthatatlanságát… A gyermek maga a kiszámíthatatlanság. Nem tudhatja, mi lesz belőle, mit ad majd magának, s éppen ezért el kell fogadnia. Különben csak félig él, olyan, mint az úszni nem tudó, aki csak a part közelében, a sekély vízben tapicskol, holott az igazi tenger ott kezdődik, ahol már mély a víz.” (Milan Kundera: Búcsúkeringő 28. old.) De vajon csak a gyermek tapicskol a partközeli vízben, vagy hajlamos erre a felnőtt, vagy akár egy felnövekvő társadalom is, ha nem látja tisztán, meddig biztonságos a föveny, s hol kezdődik a mély víz? A magyar társadalom immár negyed százada keresi ezt a „határvonalat”. Nekilódul, hogy meghódítsa a világot, aztán bátorságát vesztve visszahőköl a part menti tocsogóba, ahol biztonsággal tapicskolhat a nyílt tenger hullámainak veszélyeztetése nélkül. És amiként a nagy egész tapicskol, akként veszi át ezt a bizonytalan mozgásformát a benne élő ember is. Az itt egybegyűjtött 18 n