Másodszor vagyok ebben a szobában. Tíz éve, amikor először jártam itt, ugyanígy volt minden. Olyan, mintha azóta hozzá sem nyúlt volna semmihez, mintha - az óta a távoli reggel óta, amikor ideköltözött Memével - többé nem törődött volna a saját életével. A papírjai ugyanitt hevertek. Az asztal s az a néhány ócska ruhadarab is épp ott volt, ahol most. Mintha csak tegnap lett volna, hogy a Kölyökkel átjöttünk hozzá, hogy helyreállítsuk a békét a hatóság és e között az ember között.Akkorra a banántársaság már teljesen kifacsart bennünket, továbbállt Macondóból, és magával vitte a nekünk hozott szemét szemetjét. S velük a söpredék is odébbállt, s az 1915-ös virágzó Macondónak nyoma sem maradt. Egy tönkrement falu maradt itt nekünk, négy sötét, nyomorúságos bolttal, az emberek ingerültek voltak, nem akadt munka, a virágzó múlt emléke gyötörte őket meg a lesújtó, pangó jelen keserűsége. Jövőjük pedig egyáltalán nem volt, csak egy közelgő, baljós, fenyegető vasárnap, mikorra kitűztek a válasz