Fekete István színes és változatos életművének másokéval össze nem téveszthető, jellegzetes elbeszélései azok, amelyekben a növények és a tárgyak, valamint a természet jelenségei beszélnek. Az író nemcsak az állatvilágot képes szóra bírni, hanem mindazt, ami a lehető legtágabb értelemben a környezetet jelenti. Hatásosan érzékeltetve ezzel, hogy semmi nem áll önmagában, azaz minden, ami van, a létezés összefüggésrendszerének része. Tündéri, és nem mágikus a világképe, hiszen varázslat helyett éppen hogy a valóság teljességének bemutatására törekedett „az anyag és a lélek szép harmóniájá”-ban. Nála nem kizökken az Idő, hanem azokat a pillanatokat jeleníti meg, amelyeket az eltompult érzékszervű városi ember nem láthat. A Fekete István által „élő víziók”-nak nevezett látomások éppen ezért, és nem a boszorkányosságuk miatt csodálatosak. Mintha tisztulna a szem és élesedne a hallás, melyek hatására a létezés addig észre sem vett jelzései immáron értel