Belezuhan az ember ezekbe a hömpölygő írásokba. Tesz még néhány kétségbeesett kísérletet, hogy megkapaszkodjon a parton, hiszen az ismeretlen, a szürke számtalan árnyalatában megjelenő furcsa világ inkább taszító, mint csábító, de magával ragadja az áradó, szövevényes szöveg, a tekergő mondatok. Már együtt sodródik az enyhülés nélküli történetekben, abszurditás és banalitás hullámai között a szamogont vedelő boncnokkal, a gyökeret eresztett autóbusszal, Gubi Mari elvetélt magzatával, egy ellopott gyerekbiciglivel, Cska nővér irdatlan testével, az Admirala Nahimova csatahajó festett másával (alkonyatban, vagy kapitánnyal a fedélzeten), a majdnem busává változó harisnyákkal, egy agyonmosott, kifakult kis asszonnyal, és a tojásárus soha el nem készülő ruhájával. Aztán a kötet végén, partra vetve, körülnéz és úgy látja: ez a világ is olyan, mint az ott, a hullámok között. Vagy legalábbis nagyon hasonló.