Amikor te lettél a mi mamánk, akkor én még kis hülye voltam, és nem tudtam, hogy engem nem fogsz szeretni. Csak aztán mindig jobban megnottem, és mindig jobban rájöttem.` Ilyet persze hangosan soha nem mondana a neveloanyjának Judit, de éjszaka, a kórházban, ahol az ember úgysem tud aludni, sok minden kimondható, vagy legalábbis végiggondolható. Juditnak most boven van ideje a magányos párbeszédre, hiszen jó darabig nem rohanhat úszni, dzsúdózni, huzakodni ikertestvérével, a lüke Ágival, hiszen feküdnie kell. Mivel ledobta a hátáról egy Juci nevu ló. Csak fekszik hanyatt, kispárnával a harmadik csigolyája alatt, és gondolkodik. Végiggondol mindent, az egész `csodálatosan vacak` életét...