A „máramarosi koronavárosok”, azaz Huszt, Visk, Técső, Hosszúmező és Sziget elidegeníthetetlen királyi birtok voltuknak köszönhetően egyedülálló helyet foglaltak el a középkori magyar városhálózatban. Ettől függetlenül azonban szigorúan véve mindegyikük egyszerű mezővárosnak számított csupán a korban, még ha az országban található többszáznyi oppidumtól különböztek is néhány fontos jellegzetességükben. A különbség legfőbb oka a sóbányászatban és –kereskedelemben játszott kiemelkedő szerepük volt, amely középkori és későbbi fejlődési lehetőségeiket több szempontból is befolyásolta. Jelen munka arra keresi a választ, hogy ez a sajátos helyzet milyen tényezők eredményeképpen alakult ki, illetve milyen nyomot hagyott társadalmi fejlődésükön, és hogyan befolyásolta gazdasági mozgásterüket.