Az asztalon néhány íráshoz szükséges kellék, mindig ugyanaz: papír, toll, egyszerű csendélet, a gondolat könnyed lenyomata. Samuel Beckett arcát tenyerébe temeti: a sötét így még sötétebb lesz. „Hogy megint csak bevégezni koponya egymaga a sötét zárt helyen egy deszkára borulva kezdeni.” Délután újra Dantét olvasott (a hajdani dublini tanulóévei óta mindenüvé elkíséri ez a kiadás), már túljutott a Poklon, túljutott a Paradicsomon, újra visszatért a Purgatórium foltos és szamárfüles lapjaihoz, megtört fényeihez, a jelenések és az enyészet, az átutazóban lévő testek, az elsuhanó hangok helyszínének rejtélyéhez, talán arra gondolt, hogy ilyen lehetett a purgatórium: olyan táj, ahol az ember sóvárgásra ítéltetett, arra, hogy szavakat találjon, hogy megszabaduljon a félhomályban megbúvó képektől.