Az alábbi kötet a későmodern poétika egyes jellemzőnek ítélt tulajdonságai, jelenségei bemutatását tűzi ki célul, József Attila és Szabó Lőrinc harmincas évekbeli szövegeinek vizsgálatára támaszkodva. Ezt az időszakot mindenekelőtt az én és a másik (a szerző értelmezésében a mindenkori másik: a táj, a környezet, a megszólított stb.) versbeli megjelenéseinek kontextusában viszi színre, azonban nem teljes körű vizsgálat során (nem célja az adott korszakban, a két szerző életművében megjelenő tematikus és retorikai énkonstrukciók és kölcsönviszonyok teljes körű áttekintése). A kérdésfelvetés arra irányul, hogy a különböző tematikák köré épülő önértelmezési metódusok milyen poétikai megvalósulást feltételeznek: részletesen tárgyalja a táj- és térpoétika, a testpoétika, valamint az én retorikai felbontásának és konstruálódásának jelenségét a két szerző művei alapján, és rámutat azokra a hasonlóságokra és párhuzamos tapasztalatokra, kapcsolódási pontokra, amelyek az egymással ellentétes utak