Lajtai L. László monográfiája azokra a kérdésekre keres választ, amelyek a magyar nemzeti önazonosság-tudatnak a 19. század utolsó harmadáig formálódó átalakulásait, az intézményes magyar nyelvű történetírás kialakulását, valamint első eredményeinek társadalmi-pedagógiai felhasználását érintik. Teszi ezt egy viszonylag jól behatárolható szövegkorpusz, a nyomtatásban megjelent magyar nyelvű, hazai történelmi tárgyú és az oktatás céljait közvetlenül szolgáló, első változatukban még 1848 előtt íródott tankönyvek alapján. Azt vizsgálja mindenekelőtt, hogy a reformkor, valamint az 1848–1849-es forradalom és függetlenségi harc során már kétségtelenül markánsan megmutatkozó magyar nemzetépítés aktív és passzív résztvevői történelemtankönyveikből tájékozódva milyen alapvető fogalmi keretek és szövegszervezési eljárások mentén alakíthatták ki saját elképzelésüket nemzetként definiált közösségük múltjáról, és e mából rekonstruálni vélt közösségi múltértelmezések milyen értelemben tekinthetőek ne