Jelen kötet alapvetően a költői képek – mint képi jelöltjeiket kioltó referenciális effektusok – összetett viselkedésére és kihívásaira igyekszik koncentrálni két évszázad magyar és német lírai terméséből vett, történetileg és poétikailag (műfajilag) jelentősen különböző példák alapján. Azonban nem afféle „képnyomozás” végrehajtása vagy ekphrasziszstratégiák leírása a célja, hanem a költői képek keletkezésjellegű, ugyanakkor jelszerű létmódját a líra textualitásának egyéb központi vonásaival igyekszik összekapcsolni (például a lírai hang alakzataival, az aposztrofikus megszólalás kódjaival, a vers performatív stratégiáival és konfigurációival stb.). Az elemzések figyelembe vesznek költészettörténeti horizontokat, ezen belül például egyes poetológiai koncepciókat, de a médiatörténeti környezet bizonyos vonásait is. A tét nem utolsósorban az, hogy egy nagy tekintélyű esztétikaelméleti hagyománynyal szemben miként lehet úgy rákérdezni a költészet bizonyos alapvető jellegzetességeire, hogy