E posztumusz kötet írásai már nem a „halálszéli sorshelyzettel” való küzdelem jegyében születtek. … Az életakarat a munkában találta meg a jussát. A lépéstartásban: a nagybeteg Olasz Sándor olvasta, amit a könyvpiac éppen kínált, és szerencséje volt, mert ízlése s kedve szerint valókra lelt. … Komolyan gondolja, amit Szerb Antal is vallott: nem az a tudomány, ami érthetetlen. Az irodalom szeretetéből fakadó ítélkezés bátorsága és tárgyilagossága, a stílus szakszerűsége és világossága: a Kalliopé útkeresései tisztán hordozza azokat az értékeket, amelyek a kezdetektől jellemezték Olasz Sándor írásait. Mondhatni, keretet adtak a pályájának. E keret léte talán tudatos döntés eredménye: e posztumusz kötet lényegében ugyanazzal a tanulmánnyal indul – a címe változott, a szövege kevésbé –, amivel az első kötet zárult. Ezáltal egy életmű lett teljessé. Zárttá, várva, hogy az olvasók újra és újra felnyissák.