A könyv tanulmányai egy sajátos paradoxon révén kívánják megvilágítani a költői szövegek olvasásának kérdését. Költészet ugyanis nem csak a nyelv bőségéből keletkezik. Az ellenkező állapot – a nyelv jelállományában érzékelt hiány – is legalább ekkora ösztönző hatást fejt ki. A nyelvi hiányt pedig a megértés hiánya állítja elő, mivel utóbbinak organonja a nyelv. A könyvben foglalt tanulmányok közös előfeltevése az, hogy az irodalmi műalkotás kérdései a nyelvbe foglalható megértés határain fogalmazódnak meg. Kosztolányi így írt erről a jelenségről: „Mit fecseg az, aki érti az életet? Az igazi költő nem érti az életet, s azért ír, hogy az írással mint tettel, megértse. (Nem azért, hogy másokkal, mint valami tanítómester, megértesse.)” Tapasztalatunk világát általában gazdagabbnak ismerjük el, mint nyelvünkét. Az irodalomban azonban ez a rangsor megfordul: a nyelv – úgy is, mint egyedi újítás, de úgy is, mint hagyomány – megelőzi, megvilágítja a tapasztalatot, amennyiben nemcsak már tudott