Az amszterdami női fenyítőház falán 1667 óta olvasható egy felirat: „Ne félj, én nem a vadságot bosszulom meg, csak kikényszerítem a jót. Kemény a kezem, de szeretettel teli a lelkem.” A fenyítőházba a magisztrátus eredetileg „kiskriminálisoknak” nevezett kistolvajokat és szajhákat, általában deviánsnak tűnő magatartást tanúsítókat (engedetleneket és szófogadatlanokat, herdálókat és dorbézolókat), valamint a szegények egyes csoportjait (csavargókat, koldusokat, vagabund elemeket) zártak. A protestáns társadalmak a középkor sommásan kezelt bűnözőtársadalmának irányából, afféle rendészeti kaput nyitva, a fenyítőházba terelték volna a „haszontalan”, de nem javíthatatlan elemeket. Ez az új rendészeti-büntető áramlat egy korábban jobbára ismeretlen felfogás alapjait rejtette magában. A társadalom számára hasznossá formálás, a jobbítás, a nevelés, a meggyőzés, az oktatás és a lelki gondozás céljait kitűzve egy korai „reszocializációs” gondolatot honosított meg. A fenyítőházi rezsimmel érkeze