A rendszerváltás kezdeti éveitől fogva háborúban élünk békeidőben. Ebben a ránk kényszerített háborúban védekezünk és támadunk magunk is, mert nincs jogunk veszni hagyni azt, ami nekünk nemzetből és kultúrából még megmaradt. A publicisztikát szokták hasonlítani a könnyűlovassághoz, a fajsúlyosabb irodalomhoz képest. Amikor a politikában is, a szellemi életben is háború dúl, akkor ennek a könnyűlovasságnak jutnak az írásban megvívható napi és heti csaták. Amikor ma a publicista (a „közíró”) a kétharmados kormányt védi, ahelyett, hogy hagyományosabb szerepében inkább ellenzéki sáncokat védene, akkor a hazáját és nemzeti kultúráját védi, mert belülről és kívülről azt támadják eszelősen és minden méltányosságot nélkülözve. A publicisztika, ha jó, magyarul szól minden magyar emberhez, segítve, hogy értse jobban a maga történetét és ne hagyja magát félrevezetni. Ez adja elsősorban a publicisztika magasabb értelmét, rangját, becsületét. Ez adja művelőinek a felelősségét is.