A kommunista kormány 1950 nyarán mintegy 2500 szerzetest hurcolt el és internált, majd néhány hónap múlva, szeptemberben – néhány héttel azután, hogy a Püspöki Kar valamiféle megállapodást írt alá az állammal, abban a reményben, hogy ezzel megakadályozza a szerzetesek további üldözését – az állam utcára tette mindnyájukat, összesen mintegy 9000 női és 2600 férfi szerzetest. Ők korábban jelentős részben iskolákban, kórházakban, árvaházakban, öregotthonokban stb. dolgoztak a magyar népért. Most mindenüket elvették, s hajléktalanná tették őket. (Kivéve azokat, akik a meghagyott nyolc szerzetesi gimnáziumban dolgoztak.) A deportálás után 1950 őszén végül mégis szabadon engedték őket, de hajlék, munkahely és pénz nélkül, és megpecsételten, mint akik „a demokrácia, illetve a nép ellenségei”. Így kellett lábra állniuk. Találkozniuk, együtt lakniuk tilos volt. Ha mégis összejöttek, ez a „szabad” kommunista rendszer törvényei szerint államellenes összeesküvésnek számított, és ilyen esetek miatt