„A magyar irodalom tele van magányos alkotókkal, Madáchtól Füst Milánig, Hamvas Bélától Tandoriig. Helyzetüket vagy a külső körülmények vagy alkotói személyiségük alakítja vagy mind a kettő. Műveik azonban mint a búvópatakok terjednek térben és időben, a jelen és a jövő szellemi, kulturális közegeiben. Dobai Péter is ilyen magányos, sőt titokzatos alkotó. Nem csatlakozik senkihez és semmihez, a napi történések, politikai csatározások, ideológiai harcok, klikkek alakulása, szétesése nem érintik meg őt, konokul és semmitől sem zavartatva építi a maga egyszemélyes alkotói univerzumát. Megszenvedte az életet, megjárta a mélységeket, a magány útvesztőit, hogy végül megtalálja számára a legfontosabbat és a legfontosabb éltető értékeket. Kevesen vannak olyanok mint ő, akik ilyen szuggesztív, álomszerű erővel tudják életre kelteni az elsüllyedt, személyes múltat és a közösségi történelmi múltat egyaránt. Különleges írói erővel éri el szövegeiben, hogy a felidézett, az elmúlt sokszor jelenva